Azoknak a barátaimnak akik azt mondták, hogy néha túl szentimentálisan írok azt javaslom ne is olvassák tovább ezt a bejegyzést. A most következő történetnek nincs köze Göttingenhez. Ez egy régebbi história, ami életem legemlékezetesebb nyarához kötődik, bár ezt azon a reggelen még nem tudtam...
Azon a július eleji reggelen huszonöt éves voltam. Két éve tanultam altajisztikát, így a török nyelvvel is ennyi ideje próbáltam megbarátkozni. Körülbelül másfél hónapja voltam túl egy meglehetősen nehéz szakításon, két nappal korábban érkeztem meg Törökországba és előző délután Bursába, a hajdani oszmán fővárosba, hogy a következő két hónapban itt tökéletesítsem akkoriban még igen sok kívánni valót maga után hagyó török tudásomat. Mivel török földön a külföldi hallgatók életét kevésbé szervezik jól, mint mondjuk Nyugat-Európában, az előző éjszakát egy három emeletes kollégiumi épület egyetlen lakójaként töltöttem, egy székkel eltorlaszolt ajtó mögött, nyitott bicskával a párnám alatt. Az előítéletek ugye... Aztán kora reggeltől körülbelül délig álldogáltam a tűző napon egy másik kollégiumi épület előtt, mert ugye a török tisztségviselők - legyenek bármilyen alacsony beosztásúak is - szeretik megmutatni, hogy hol az ember helye, különösen akkor ha az illetőnek komoly nehézségeket okoz egy épkézláb mondat összerakása törökül. (Nem, arra ne is gondoljatok, hogy más nyelven megszólalnának... ez egy ilyen világ, így kell szeretni. És igen, nagyon lehet szeretni.)
Egyszóval ott ültem némileg megviselt idegrendszerrel a kollégiumi épület lépcsőjén azon a forró nyári délelőttön, amikor egyszerre jelenést láttam. Először komolyan elgondolkoztam, hogy hallucinálok-e. Az épületből ugyanis kicammogott az egyik leghihetetlenebb rejtői figura akit addigi életemben láttam. Első benyomásom az volt, hogy az illető Troppauer Hümér és Senki Alfonz szerelemgyereke lehet, de aztán rájöttem, hogy nem, ő egy teljesen új karakter a rejtői univerzumban, akit a remek ponyvaíró vélhetően elfelejtett megörökíteni valamelyik regényében, így azóta is itt ragadt a való világot járva és lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe keveredve.
A hozzávetőleg 190 centi magas és mintegy 120 kilót nyomó fiatalember rövid haja már őszült. Arcán némileg bárgyú mosoly ült folyamatosan, mimikáját ezenfelül kiegészítette kerek vékony-keretes szemüvege mögüli folyamatos hunyorgásával. Az inkább testesnek mint izmosnak mondható óriást szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy délelőtt révén az arra járó emberek már javában intézik napi ügyeiket, rohannak, tesznek-vesznek, élik a nyüzsgő török hétköznapokat. Ghiath - mert mint később kiderült így hívták e remekbe szabott figurát - a legnagyobb lelki nyugalommal és derűvel sürgölődött egy szál fehér fürdőköpenyében a kollégiumi épület lépcsőjén. Valahonnan vízforralót kerített és nekilátott kávét főzni a lépcső tetején a korlát mellett, miközben a mosoly egy röpke pillanatra sem tűnt el az arcáról. Minden arra járóhoz volt egy-két kedves szava. (ekkor még a döntő többségük számára teljesen idegen volt) Ezeknek a kedves gesztusoknak a szociális kohéziót elősegítő képességét némileg rontotta, hogy a fiatalember ekkoriban még nemhogy a török nyelvvel, de még az angollal sem kötött különösebben belsőséges kapcsolatokat, így az elhaladók általában egészen egyszerűen nem értették miért mosolyog rájuk és beszél hozzájuk, ez a fürdőköpenybe bugyolált óriás a délelőtti napsütésben. Ez a performance eltartott vagy húsz percig, a köszöngetések közti időszakot dudorászással és különböző arab melódiák énekelgetésével töltötte, miközben egyik cigarettáról gyújtott a másikra és szép kényelmesen megkávézott. Aztán mintha ott sem lett volna, eltűnt az épület sötét kapualjában. Meglehetősen mély nyomokat hagyott bennem akkor ez a jelenés, de gondoltam más kultúra, más emberek. lehet ég az is, hogy itt sok ilyen lesz. De nem ilyen csak egy volt.
Néhány órányi további várakozás, kisebb tömeg jelenetek és hosszas kézzel-lábbal mutogatós beszélgetés után végül birtokba vehettem azt a földszinti szobát, ami a következő két hónapban az én és másik öt ember otthonául szolgált. Igen az átlagos török egyetemi kollégiumokban egy szobában (kb 6-8 négyzetméter) minimum hat ember lakik, az ajtókat pedig nem lehet bezárni. Mit mondjak, volt egy olyan érzésem, hogy szoknom kell még a kulturális különbségeket. Egyet fújva a beszállásolás nehézségei után a nap további részét városnézéssel töltöttük a két velem együtt Bursába érkezett magyar leányzó (szigorúan külön épületben lakás, éjjel-nappali portaszolgálattal őrizve a lányokat, este tizenegyre nekik kötelezően az épületben kellett lenni, mi sokszor hajnalban kódorogtunk be a kertből...) Anett és Esztella társaságában. Legnagyobb döbbenetemre, mikor este holt fáradtan hazaérve beléptem a szobámba, a reggeli jelenés teljes életnagyságban állt előttem és egy valószínűtlenül hatalmas bőröndből pakolta a legkülönfélébb dolgokat a szoba különböző részeibe, ezzel mint egy bazár jelleget kölcsönözve annak. Mikor meglátott elmosolyodott és a nyakamba ugrott. Így lettünk szobatársak én és Ghiath, az örök vidám szír óriás.
Még aznap este hajnalig beszélgettünk a lépcsőn ahol azon a reggelen először láttam őt. A beszélgetés e helyütt kissé eufemizmusnak tekinthető, ugyanis verbális kommunikációnkat jelentős mennyiségű mutogatással és más egyébbel egészítettük ki, hogy az információ legalább nagyjából eljusson a feladótól a vevőig. Eközben nem is értem hogy, de jóba keveredtünk épületünk lakóinak nagy részével. Egy főleg törökökből álló tömeg alakult ki körülöttünk és mi kézzel-lábbal, fütyülve, ugatva, brekegve, de megértettük magunkat velük és ennek mindannyian nagyon örültünk. Ekkor történt az első olyan dolog ezen a felejthetetlen nyáron, amire mindig emlékezni fogok. Már nem tudom pontosan hogyan került elő Ghiath laptopja, de egy filmet kezdett el mutogatni. Mint később megtudtam ez a Latcho Drom címet viselte, és a cigányok zenéit és táncait mutatta be Indiától Spanyolországig, épp emiatt nem is volt nagy baj, hogy nem értettem azokat a rövid párbeszédeket amik a zenék között a különböző országok nyelvein zajlottak. Aztán termetes barátom ahogy a jelenetek között ugráltunk egyszer csak azt mondta: - Ez a kedvencem. Egy elhagyatott pályaudvar mellett dolgoztak valamit a cigányok majd zenélni kezdtek. A következő képeken egy kisfiú ült egy magányosan sírdogáló asszony mellett. Végül a fiú odament a prímáshoz és egy pénzérmét tartott feléje. És akkor a prímás gyönyörű magyarsággal megszólalt: -Azt szeretnéd, hogy ezé' jáccak? Ez kevés. Majd elnevette magát és az egész nagy gyülekezet körbezenélte és táncolta a síró asszonyt és a kisfiút és a végén mindenki nevetett. Vagy valami ilyesmi. És akkor ott hátradőltem és arra gondoltam, hogy először vagyok egyedül távol európától, az éjszakai harminc fokban ülök valahol Bursa külvárosában egy kollégium előtt egy nagy csapat törökkel és ez a szír fiú nem is tudom miért mutogat nekem egy filmet (mint később kiderült nem tudta, hogy ez a jelenet Magyarországon játszódik és magyarul beszélnek benne), amiben egyszer csak megszólalnak az anyanyelvemen és gyönyörű magyar cigányzenét játszanak. Az ilyen pillanatokban az ember azt hiszem csak annyit tehet, hogy hátradől, ránevet a csillagokra és nagyon megköszöni, hogy ott lehetett.
Valahogy így kezdődött hát a barátságom Ghiathhal az örökké mosolygó szír óriással. Tudni kell azt, hogy sok ember van aki sokat mosolyog, és még olyan is aki szinte mindig csak mosolyog. De ezek az emberek általában csak kívül mosolyognak. Legtöbbször félnek valamitől, nem biztosak magukban, falként használják a mosolyt. (Itt Göttingenben például van egy francia lány aki tényleg még evés közben is képes mosolyogni, egyszerűen folyamatosan, de ha az ember kicsit jobban mögé néz a mosolynak, akkor csak pajzsot tartó kezet lát...) Ghiath azon kevesek közé tartozik aki nem csak kint, hanem bent is folyamatosan mosolyog. Az az érzésem volt mellette mindig, hogy ez az ember az élet minden pillanatában hálás az istenének (a maga módján ugyanis mélyen hívő muszlim volt, ami persze nem volt gátja hajnalig tartó sörözéseinknek), hogy ezt a nekünk adott néhány évtizedet eltöltheti ebben a Földnek nevezett bolondokházában. És éppen onnan lehetett tudni, hogy belül is mosolyog, hogy tudott szomorú is lenni. Nem egyszer láttam sírni tiszta szívből, néha talán nem is olyan nagy dolgokon. De éppen hogy csak azért, hogy utána újult erővel legyen még optimistább, hogy még jobban szeresse az életet, mint előtte. Valószínűleg ezt az őszinte életszeretetet érezte meg benne mindenki, így történhetett, hogy egy héten belül a hatalmas kollégium komplexum mind az 1500 lakója, két hét múlva pedig Bursa 2,5 milliós lakosságának is egy jó része nagyon jó barátjának érezte Ghiatht. Ő akkor volt 28, épp annyi, mint most én. Az általam már rongyosra idézett Utas és holdvilágban Szerb Antal azt írja, hogy mindenkinek meg van az ideális kora, ami igazán neki való. Az igazán szerencsés emberek pedig képesek arra, hogy ebben a korban megragadjanak életük hátralevő részére. Ő Waldheim Rudiról írja ezt, aki mint mondja komoly tudósként is meg tudta őrizni egyetemista slendriánságát. Ghiathnak azt hiszem az volt az ideális életkora, csak úgy sugárzott belőle.
Ahogy az ő angolja és mindkettőnk törökje szépen fejlődött, úgy lettek egyre mélyebbek és hosszabbak éjszakába nyúló beszélgetéseink. Közben a nyár rohant előre és mindent megadott amit akkor kívánhattam: remek társaságot, nagy utazásokat keresztül-kasul Törökországban és életem első külföldi szerelmét is, ami a helyzet egzotikumának köszönhetően talán még nagyobb hatást tett rám akkor mint a sok évvel korábbi legeslegelső. Ahogy az ember életében az ilyen időszakok szokták, ez is szaladt, rohant és nagyon hamar vége lett. Ahogy most visszagondolok zsonganak a képek a fejemben: simit, tavla, teák, parkok, tenger, buszok, végtelen lakomák és beszélgetések, forró napok és fülledt éjszakák. Ahogy a Nagykönyvben meg van írva. Aztán nagyon hirtelen ott a vége és az egész nagy társaság még egy utolsó éjszakára találkozik Isztambulban. A Taksim egyik tetőteraszán táncoltunk reggelig, alattunk körbe pedig ameddig csak a szem ellátott a városóriás aludta éber álmát. A hajnali napsütésben nem is sétáltunk, inkább lebegtünk vissza Veronikával az İstiklal caddesin lévő hostelünkbe. Aztán másnap a leányzót szélnek eresztettem, mert két osztrák barátnőjével neki vágtak még bejárni Kelet-Törökországot, én pedig átmentem Ghiathhoz búcsúzkodni, mert ő is aznap indult haza. Ventilátor kavarta cigarettafüstben teázva és tavlázva telt el ez az utolsó közös délutánunk. Nem volt nagy beszélgetés, meghatott búcsúzkodás. Akkor már teljesen természetesnek vettük, hogy nem sokára vagy én megyek Szíriába vagy ő jön majd Magyarországra. Aztán indulás a buszához. Emlékszem ahogy azt a borzasztó méretű bőröndöt húzva-vonva cipelte a Taksim térre. Aztán nem indult a busz egy csomó ideig én meg az út túloldalán álltam egyedül a tömegben és úgy éreztem órákig integetek. Egy másik pillanat ami egy életre belém égett. (Itt most lenne egy nagyon fontos kép erről, amit tőle kaptam, de a technika megint legyőzött...)
Aztán pár nap múlva én is haza értem és ahogy annak ilyenkor lennie kell az élet kiegyenlítődött: a legszebb nyár után a legrosszabb ősz. Több okból nem részletezhető itt, hogy miért, de kérlek higgyétek el, az volt. Viszont a szörnyű őszben segített, hogy a kapcsolat megmaradt... egy darabig... Aztán jött a polgárháború és Ghiath eltűnt. A közösségi oldalakról törölte magát, és a emailekre sem válaszolt. Vagy ha igen pár szóban és semmi lényegeset nem mondott. Néha egy-egy levél: rakéta csapódott a szomszéd házba, hallom a haldoklók üvöltését. Aztán ennyi se. Semmi hír hetekig, hónapokig. Aztán feltűnt fb-n. Rögtön hosszú levelet írtam, hogy és mint van mi a helyzet. Semmi válasz. Akkor értettem meg hogy nem lehet. Ahol most ő él ott nem írhat le bizonyos dolgokat, nem beszélhet sok mindenről. Egyszerűen meg kell elégedni azzal, hogy tudatja, hogy él. Egy-egy fotóval, egy-egy lájkkal. Ostoba módon még néhányszor írtam neki a következő hónapokban rövidebb üzeneteket, de most már látom, nem lehetett válaszolnia. Így telt el két év. (Közben még 2011 tavaszán Ádi bátyámmal megjártuk Kelet-Törökországot és eszünkbe is jutott, hogy át lehetne valahogy menni, de akkor ott már nagyon lőttek. Akkor kicsit haragudtam Ádira, hogy nem akart átjönni, de mióta meg van Julcsi az unokahúgom, áldom a pillanatot amikor hallgattam rá és maradtunk Törökországban. Házas ember ne menjen polgárháborús övezetbe.)
És most érkezik el a történetünk a jelenbe. Három napja egy fénykép jelent meg az üzenőfalamon ami a Boszporuszt ábrázolta naplementében. Ghiath csak ennyit írt alá: Istanbul... finally... Hát végül valahogy megszabadult a pokolból. Azóta levelezünk. A feleségével van és próbálnak új életet kezdeni. Kérdeztem meddig marad. Azt mondta addig amíg meg nem látogatom. Szóval Ghiath vár, Isztambul vár. Pénzem ugyan nem nagyon lesz mire véget ér ez a németországi kiküldetés, de megyek. Tudom, hogy megyek, mert mennem kell. Meg kell néznem meg tudott-e maradni a polgárháború ellenére is az ő ideális életkorában. Meg aztán nagyon sok beszélgetni valónk is van, meg azt is meg kéne kérdeznem tőle, hogy kell igazán 28 évesnek lenni. Egyszóval így vagy úgy de amint itt végzem a dolgommal az első utam oda fog vezetni. Egye fene, a Balkánon még úgyse stoppoltam.
