Vasárnapi hangulatnak hívták Boti barátom egyik első szentendrei együttesét, aminek a koncertjeire nagy előszeretettel jártunk ki Szentendrére az AKG-s társasággal. Már akkor is nagyon szerettem ezt a nevet, de azóta annyi tartalommal töltődött fel, hogy kicsit néha úgy érzem, mintha én találtam volna meg ezt a szókapcsolatot.

Épp ma másfél hónapja, hogy megérkeztem Göttingenbe. Az elmúlt pár hétben meglehetősen hanyagoltam a blogot. Ennek egyik oka az volt, hogy elkezdődött a munka Laut professzorral, és ez elég sok időmet és energiámat felőröli, a másik pedig az, hogy elkezdődtek az itteni hétköznapok is. A hétköznapok pedig nem olyanok amikről túl sok mindent lehetne írni, még akkor sem ha nagyon jól telnek, és szerencsére itt a lehető legjobban telnek egyenlőre. Ezért most nem is arról fogok írni mi és hogyan történik velem itt a mindennapokban (azt majd személyesen úgyis mindenkinek), hanem egy múlt vasárnapi élményemről és arról, hogy mik jutottak ennek kapcsán eszembe.

Múlt vasárnap nagyon szép idő volt. És mivel a vasárnap a hét legalkalmasabb napja arra, hogy az embernek legyen egy kellemes spleenje, én sem kerülhettem el, hogy egy enyhe bú ki ne bélelje a napomat. Túl sok minden történt az azt megelőző pár napban és talán túl fáradt is voltam, hogy megőrizzem optimista hozzáállásomat a világhoz. Mindezek tetejében pedig ráeszméltem, hogy már csak hat nap és megint eltelt egy éve az életemből, úgyhogy kaptam a kabátomat és délkörül elmentem újra bebarangolni ezt a kellemes német kisvárost. Másfél hónap után persze már itt is meg vannak a bejáratott útvonalaim az ilyen jellegű sétákra, ahogy Pesten és Szegeden már régóta megvannak. Ebben a városban remek ritmust adhat az ember a csámborgásnak azzal, hogy az épp megfelelő ütemben változtatja a parkban való szédelgést és az ódon házak közti bámészkodást. Az ősz pedig még egyszer, idén talán utoljára, még megmutatta Göttingennek a legszebb arcát. Ahogy a tizenöt fokban zakóban bandukoltam, mindenfele a színek zöldtől a sárgán és vörösön át a barnáig tartó kavalkádját lehetett látni.

Ilyen körülmények között a nosztalgiára, lamentálásra és egyéb bohóságokra nagy mértékben hajlamos lelkem azt kell hogy mondjam már-már kéjelegve szívott magába mindent ami a külvilágból felé áradt. Arcomon valami bágyadt félmosollyal (ami minden bizonnyal rendkívül idétlen lehetett)  járkáltam a városban, és persze jöttek a gondolatok. Gondolatok régi estékről, nagy beszélgetésekről és félig-meddig elfeledett asszonyokról, ahogy az egy jó nosztalgiázóhoz illik. Aztán leültem a nagyok temetőjében, ami valójában egy park, olvasgatni picit. A város és az egyetem nagyjait itt ugyanis sokáig nem temetőben hantolták el, hanem a város egyik parkjában, hogy az emberek amikor sétálni mennek köztük járhassanak, és ne csak a halál rítusainak fenntartott kertekben láthassák emlékművüket. Szép szokás ez, nagyon emberi szokás. Valami nagyon szép van abban, hogy az ember ül egy parkban, ahol tolják körülötte a babakocsikat, ő meg olvassa A Kis herceget (amit egyébként pár évente kötelezően újraolvastatnék mindenkivel), és közben ha felpillant, a 18. század óta itt élt legnagyobb elmék sírboltjai veszik körül. Nem igazán tudom, hogy lehet-e valamihez hasonlítani ezt az érzést.

Aztán ahogy továbbindultam, hogy a belváros régi házai között folytassam a sétát, újra eszembe jutott, hogy hat nap múlva itt a szülinapom. A szülinapom, amit eddig mindig otthon, a családdal és régi jó barátokkal ünnepeltem. Most pedig itt vagyok vagy ezer kilométerre, egy idegen ország idegen városában, ahol a helyiek egy olyan nyelven beszélnek, amin még mindig némi megerőltetést okoz megszólalnom. Az embert ilyen helyzetekben könnyen elfogja valami magányosság érzés-féleség. Mikor már épp merültem volna bele a kissé fanyar érzés hullámaiba, elhaladtam egy sarok mellett és akkor bevillant valami. Néhány éjszakával azelőtt éppen ugyanott történt valami, ami a hivatalos krónikákban sosem lesz benne. (Az ember életének legjobb részei soha sincsenek benne a hivatalos krónikákban.) Önkéntelenül is elmosolyodtam, és a felismeréstől mintha kinyílt volna a szemem. Ahogy továbbmentem, egyik pad követte a másikat, egy kapualj, egy kis tér vagy egy utcarészlet. Mindegyikhez kötődik már egy-egy történet. Olyan történetek akiket mindenkinek el fogok mesélni, és olyanok is amiket senkinek, másokat meg lesznek akiknek sose mondok el, de lesznek olyanok is akiknek egyenesen elbüszkélkedem velük. És akkor rájöttem, hogy ez már nem egy idegen város, már belaktam. Már meg van benne a helyem. Amikor az embernek egy helyről már vannak hivatalos, félhivatalos és egyáltalán nem hivatalos emlékei, amikor a sarki kioszkban a kurd boltos már mosolyogva emeli le a Pueblo dohányt, amikor belép, amikor már nem tud elmenni úgy az egyetemig, hogy ne botoljon bele valami ismerősbe, na akkor már nem egy idegen helyen él. Akkor már van közös történelme a hellyel, s ha létezne olyan krónika a városról, ami minden eddiginél alaposabb és mindent és mindenkit megemlít aki a várossal valaha valamilyen kapcsolatban volt, akkor egy fél mondat erejéig már az ő neve is ott szerepelne a sorok között. És eszembe jutott az is, hogy most már vannak itt olyan emberek, akiknek egy-egy gesztusról vagy egy ormótlan nevetésről mindig én fogok eszembe jutni. És vannak olyan mozdulatok, hangok és képek, amikről nekem mindig egy-egy itteni ember emléke fog felidéződni. Most már odapöttyinthetem Pest és Szeged mellé ezt a német kisvárost is, itthon vagyok. A város már jópár emlékemet magában rejti, de még nem túlzsúfolt. Szeged és Pest már az volt. Amikor már bármerre mész nincs egy négyzetméter, amiről ne tudnál elmesélni egy jó történetet, akkor már ott nincs hely az új történeteknek. Akkor egy kicsit el kell menni, hogy ülepedjenek és szelektálódjanak a történetek, és csak az igazán fontosak és jók maradjanak. És amíg ülepednek és szitálódnak a régi történetek, az új helyedet újabbakkal tudod feltölteni. Amikor megjöttem, az első pár hétben  nem tudtam mire vélni azt, hogy érzelmi és intellektuális életem, annak minden apró vonatkozásában mitől ilyen intenzív, mitől élem meg az életem legapróbb dolgait is olyan intenzíven, mint már régen nem. Aztán most rájöttem, hogy azért mert új, szabad terek nyíltak, új pillanatok számára, amik aztán majd emlékekké szelídülnek. Ha valaki már szokott le a dohányzásról, az ismeri az érzést amikor az ember újra felfedezi a szagok és ízek világának csodálatos sokszínűségét. Valami ilyesmi ez is.

Remélhetőleg még lesz pár város a világon, amit ugyanígy meg fogok tudni tölteni az emlékeimmel és ideig óráig az otthonomnak nevezhetek majd. Még nagyon érzem a feszítést. Most jó itt, és ha a mostani dolgommal végzek itt lehet, hogy egyszer majd visszatérek, akár évekre is. Utána viszont megint menni kell majd, érzem a hajlamot.

Évek óta megfogadom, hogy nem nosztalgiázom és bölcselkedem a szülinapom környékén. Még egyszer se sikerült betartanom, pedig ha jobban belegondolok rendkívül idétlen, hogy az emberek évente elérzékenyülnek attól, hogy egyszer megszülettek, és ez a születés most még egy évvel régebbi história. Úgy látszik számomra elkerülhetetlen ez a fajta lelkiállapot ilyenkor, ami visszaolvasva a szöveget úgy tűnik, erre a bejegyzésre is jócskán rányomta a bélyegét. Nem baj kedves Olvasóim, ti ismertek, és úgyis tudjátok milyen megátalkodott szentimentalizmus lakozik bennem, ami néha megtalálja a felszínre vezető utat és mindent eláraszt, s talán ha jó napotok van, még a két filléres életigazságokat is megbocsájtjátok nekem.

Na ahhoz képest, hogy pár sort akartam írni, hogy élek és jól vagyok, nem kell aggódni, jól elnyújtottam ezt a bejegyzést. Itt az ideje zárni a sorokat, és bontani egy sört a saját tiszteletemre. Holnap megkezdtem a húszas éveim utolsó két évét. Furcsamód fiatalabbnak érzem magam, mint mikor a második ötöt kezdem meg három éve. Ez szerintem azt jelenti, hogy rendben vannak a dolgok.