Azoknak a barátaimnak akik azt mondták, hogy néha túl szentimentálisan írok azt javaslom ne is olvassák tovább ezt a bejegyzést. A most következő történetnek nincs köze Göttingenhez. Ez egy régebbi história, ami életem legemlékezetesebb nyarához kötődik, bár ezt azon a reggelen még nem tudtam...

Azon a július eleji reggelen huszonöt éves voltam. Két éve tanultam altajisztikát, így a török nyelvvel is ennyi ideje próbáltam megbarátkozni. Körülbelül másfél hónapja voltam túl egy meglehetősen nehéz szakításon, két nappal korábban érkeztem meg Törökországba és előző délután Bursába, a hajdani oszmán fővárosba, hogy a következő két hónapban itt tökéletesítsem akkoriban még igen sok kívánni valót maga után hagyó török tudásomat. Mivel török földön a külföldi hallgatók életét kevésbé szervezik jól, mint mondjuk Nyugat-Európában, az előző éjszakát egy három emeletes kollégiumi épület egyetlen lakójaként töltöttem, egy székkel eltorlaszolt ajtó mögött, nyitott bicskával a párnám alatt. Az előítéletek ugye... Aztán kora reggeltől körülbelül délig álldogáltam a tűző napon egy másik kollégiumi épület előtt, mert ugye a török tisztségviselők - legyenek bármilyen alacsony beosztásúak is - szeretik megmutatni, hogy hol az ember helye, különösen akkor ha az illetőnek komoly nehézségeket okoz egy épkézláb mondat összerakása törökül. (Nem, arra ne is gondoljatok, hogy más nyelven megszólalnának... ez egy ilyen világ, így kell szeretni. És igen, nagyon lehet szeretni.)

Egyszóval ott ültem némileg megviselt idegrendszerrel a kollégiumi épület lépcsőjén azon a forró nyári délelőttön, amikor egyszerre jelenést láttam. Először komolyan elgondolkoztam, hogy hallucinálok-e. Az épületből ugyanis kicammogott az egyik leghihetetlenebb rejtői figura akit addigi életemben láttam. Első benyomásom az volt, hogy az illető Troppauer Hümér és Senki Alfonz szerelemgyereke lehet, de aztán rájöttem, hogy nem, ő egy teljesen új karakter a rejtői univerzumban, akit a remek ponyvaíró vélhetően elfelejtett megörökíteni valamelyik regényében, így azóta is itt ragadt a való világot járva és lehetetlenebbnél lehetetlenebb helyzetekbe keveredve.

A hozzávetőleg 190 centi magas és mintegy 120 kilót nyomó fiatalember rövid haja már őszült. Arcán némileg bárgyú mosoly ült folyamatosan, mimikáját ezenfelül kiegészítette kerek  vékony-keretes szemüvege mögüli folyamatos hunyorgásával. Az inkább testesnek mint izmosnak mondható óriást szemmel láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy délelőtt révén az arra járó emberek már javában intézik napi ügyeiket, rohannak, tesznek-vesznek, élik a nyüzsgő török hétköznapokat. Ghiath - mert mint később kiderült így hívták e remekbe szabott figurát - a legnagyobb lelki nyugalommal és derűvel sürgölődött egy szál fehér fürdőköpenyében a kollégiumi épület lépcsőjén. Valahonnan vízforralót kerített és nekilátott kávét főzni a lépcső tetején a korlát mellett, miközben a mosoly egy röpke pillanatra sem tűnt el az arcáról. Minden arra járóhoz volt egy-két kedves szava. (ekkor még a döntő többségük számára teljesen idegen volt) Ezeknek a kedves gesztusoknak a szociális kohéziót elősegítő képességét némileg rontotta, hogy a fiatalember ekkoriban még nemhogy a török nyelvvel, de még az angollal sem kötött különösebben belsőséges kapcsolatokat, így az elhaladók általában egészen egyszerűen nem értették miért mosolyog rájuk és beszél hozzájuk, ez a fürdőköpenybe bugyolált óriás a délelőtti napsütésben. Ez a performance eltartott vagy húsz percig, a köszöngetések közti időszakot dudorászással és különböző arab melódiák énekelgetésével töltötte, miközben egyik cigarettáról gyújtott a másikra és szép kényelmesen megkávézott. Aztán mintha ott sem lett volna, eltűnt az épület sötét kapualjában. Meglehetősen mély nyomokat hagyott bennem akkor ez a jelenés, de gondoltam más kultúra, más emberek. lehet ég az is, hogy itt sok ilyen lesz. De nem ilyen csak egy volt.

Néhány órányi további várakozás, kisebb tömeg jelenetek és hosszas kézzel-lábbal mutogatós beszélgetés után végül birtokba vehettem azt a földszinti szobát, ami a következő két hónapban az én és másik öt ember otthonául szolgált. Igen az átlagos török egyetemi kollégiumokban egy szobában (kb 6-8 négyzetméter) minimum hat ember lakik, az ajtókat pedig nem lehet bezárni. Mit mondjak, volt egy olyan érzésem, hogy szoknom kell még a kulturális különbségeket. Egyet fújva a beszállásolás nehézségei után a nap további részét városnézéssel töltöttük a két velem együtt Bursába érkezett magyar leányzó (szigorúan külön épületben lakás, éjjel-nappali portaszolgálattal őrizve a lányokat, este tizenegyre nekik kötelezően az épületben kellett lenni, mi sokszor hajnalban kódorogtunk be a kertből...) Anett és Esztella társaságában. Legnagyobb döbbenetemre, mikor este holt fáradtan hazaérve beléptem a szobámba, a reggeli jelenés teljes életnagyságban állt előttem és egy valószínűtlenül hatalmas bőröndből pakolta a legkülönfélébb dolgokat a szoba különböző részeibe, ezzel mint egy bazár jelleget kölcsönözve annak. Mikor meglátott elmosolyodott és a nyakamba ugrott. Így lettünk szobatársak én és Ghiath, az örök vidám szír óriás.

Még aznap este hajnalig beszélgettünk a lépcsőn ahol azon a reggelen először láttam őt. A beszélgetés e helyütt kissé eufemizmusnak tekinthető, ugyanis verbális kommunikációnkat jelentős mennyiségű mutogatással és más egyébbel egészítettük ki, hogy az információ legalább nagyjából eljusson a feladótól a vevőig. Eközben nem is értem hogy, de jóba keveredtünk épületünk lakóinak nagy részével. Egy főleg törökökből álló tömeg alakult ki körülöttünk és mi kézzel-lábbal, fütyülve, ugatva, brekegve, de megértettük magunkat velük és ennek mindannyian nagyon örültünk. Ekkor történt az első olyan dolog ezen a felejthetetlen nyáron, amire mindig emlékezni fogok. Már nem tudom pontosan hogyan került elő Ghiath laptopja, de egy filmet kezdett el mutogatni. Mint később megtudtam ez a Latcho Drom címet viselte, és a cigányok zenéit és táncait mutatta be Indiától Spanyolországig, épp emiatt nem is volt nagy baj, hogy nem értettem azokat a rövid párbeszédeket amik a zenék között a különböző országok nyelvein zajlottak. Aztán termetes barátom ahogy a jelenetek között ugráltunk egyszer csak azt mondta: - Ez a kedvencem. Egy elhagyatott pályaudvar mellett dolgoztak valamit a cigányok majd zenélni kezdtek. A következő képeken egy kisfiú ült egy magányosan sírdogáló asszony mellett. Végül a fiú odament a prímáshoz és egy pénzérmét tartott feléje. És akkor a prímás gyönyörű magyarsággal megszólalt: -Azt szeretnéd, hogy ezé' jáccak? Ez kevés. Majd elnevette magát és az egész nagy gyülekezet körbezenélte és táncolta a síró asszonyt és a kisfiút és a végén mindenki nevetett. Vagy valami ilyesmi. És akkor ott hátradőltem és arra gondoltam, hogy először vagyok egyedül távol európától, az éjszakai harminc fokban ülök valahol Bursa külvárosában egy kollégium előtt egy nagy csapat törökkel és ez a szír fiú nem is tudom miért mutogat nekem egy filmet (mint később kiderült nem tudta, hogy ez a jelenet Magyarországon játszódik és magyarul beszélnek benne), amiben egyszer csak megszólalnak az anyanyelvemen és gyönyörű magyar cigányzenét játszanak. Az ilyen pillanatokban az ember azt hiszem csak annyit tehet, hogy hátradől, ránevet a csillagokra és nagyon megköszöni, hogy ott lehetett.

Valahogy így kezdődött hát a barátságom Ghiathhal az örökké mosolygó szír óriással. Tudni kell azt, hogy sok ember van aki sokat mosolyog, és még olyan is aki szinte mindig csak mosolyog. De ezek az emberek általában csak kívül mosolyognak. Legtöbbször félnek valamitől, nem biztosak magukban, falként használják a mosolyt. (Itt Göttingenben például van egy francia lány aki tényleg még evés közben is képes mosolyogni, egyszerűen folyamatosan, de ha az ember kicsit jobban mögé néz a mosolynak, akkor csak pajzsot tartó kezet lát...) Ghiath azon kevesek közé tartozik aki nem csak kint, hanem bent is folyamatosan mosolyog. Az az érzésem volt mellette mindig, hogy ez az ember az élet minden pillanatában hálás az istenének (a maga módján ugyanis mélyen hívő muszlim volt, ami persze nem volt gátja hajnalig tartó sörözéseinknek), hogy ezt a nekünk adott néhány évtizedet eltöltheti ebben a Földnek nevezett bolondokházában. És éppen onnan lehetett tudni, hogy belül is mosolyog, hogy tudott szomorú is lenni. Nem egyszer láttam sírni tiszta szívből, néha talán nem is olyan nagy dolgokon. De éppen hogy csak azért, hogy utána újult erővel legyen még optimistább, hogy még jobban szeresse az életet, mint előtte. Valószínűleg ezt az őszinte életszeretetet érezte meg benne mindenki, így történhetett, hogy egy héten belül a hatalmas kollégium komplexum mind az 1500 lakója, két hét múlva pedig Bursa 2,5 milliós lakosságának is egy jó része nagyon jó barátjának érezte Ghiatht. Ő akkor volt 28, épp annyi, mint most én. Az általam már rongyosra idézett Utas és holdvilágban Szerb Antal azt írja, hogy mindenkinek meg van az ideális kora, ami igazán neki való. Az igazán szerencsés emberek pedig képesek arra, hogy ebben a korban megragadjanak életük hátralevő részére. Ő Waldheim Rudiról írja ezt, aki mint mondja komoly tudósként is meg tudta őrizni egyetemista slendriánságát. Ghiathnak azt hiszem az volt az ideális életkora, csak úgy sugárzott belőle.

Ahogy az ő angolja és mindkettőnk törökje szépen fejlődött, úgy lettek egyre mélyebbek és hosszabbak éjszakába nyúló beszélgetéseink. Közben a nyár rohant előre és mindent megadott amit akkor kívánhattam: remek társaságot, nagy utazásokat keresztül-kasul Törökországban és életem első külföldi szerelmét is, ami a helyzet egzotikumának köszönhetően talán még nagyobb hatást tett rám akkor mint a sok évvel korábbi legeslegelső. Ahogy az ember életében az ilyen időszakok szokták, ez is szaladt, rohant és nagyon hamar vége lett. Ahogy most visszagondolok zsonganak a képek a fejemben: simit, tavla, teák, parkok, tenger, buszok, végtelen lakomák és beszélgetések, forró napok és fülledt éjszakák. Ahogy a Nagykönyvben meg van írva. Aztán nagyon hirtelen ott a vége és az egész nagy társaság még egy utolsó éjszakára találkozik Isztambulban. A Taksim egyik tetőteraszán táncoltunk reggelig, alattunk körbe pedig ameddig csak a szem ellátott a városóriás aludta éber álmát. A hajnali napsütésben nem is sétáltunk, inkább lebegtünk vissza Veronikával az İstiklal caddesin lévő hostelünkbe. Aztán másnap a leányzót szélnek eresztettem, mert két osztrák barátnőjével neki vágtak még bejárni Kelet-Törökországot, én pedig átmentem Ghiathhoz búcsúzkodni, mert ő is aznap indult haza. Ventilátor kavarta cigarettafüstben teázva és tavlázva telt el ez az utolsó közös délutánunk. Nem volt nagy beszélgetés, meghatott búcsúzkodás. Akkor már teljesen természetesnek vettük, hogy nem sokára vagy én megyek Szíriába vagy ő jön majd Magyarországra. Aztán indulás a buszához. Emlékszem ahogy azt a borzasztó méretű bőröndöt húzva-vonva cipelte a Taksim térre. Aztán nem indult a busz egy csomó ideig én meg az út túloldalán álltam egyedül a tömegben és úgy éreztem órákig integetek. Egy másik pillanat ami egy életre belém égett. (Itt most lenne egy nagyon fontos kép erről, amit tőle kaptam, de a technika megint legyőzött...)

Aztán pár nap múlva én is haza értem és ahogy annak ilyenkor lennie kell az élet kiegyenlítődött: a legszebb nyár után a legrosszabb ősz. Több okból nem részletezhető itt, hogy miért, de kérlek higgyétek el, az volt. Viszont a szörnyű őszben segített, hogy a kapcsolat megmaradt... egy darabig... Aztán jött a polgárháború és Ghiath eltűnt. A közösségi oldalakról törölte magát, és a emailekre sem válaszolt. Vagy ha igen pár szóban és semmi lényegeset nem mondott. Néha egy-egy levél: rakéta csapódott a szomszéd házba, hallom a haldoklók üvöltését. Aztán ennyi se. Semmi hír hetekig, hónapokig. Aztán feltűnt fb-n. Rögtön hosszú levelet írtam, hogy és mint van mi a helyzet. Semmi válasz. Akkor értettem meg hogy nem lehet. Ahol most ő él ott nem írhat le bizonyos dolgokat, nem beszélhet sok mindenről. Egyszerűen meg kell elégedni azzal, hogy tudatja, hogy él. Egy-egy fotóval, egy-egy lájkkal. Ostoba módon még néhányszor írtam neki a következő hónapokban rövidebb üzeneteket, de most már látom, nem lehetett válaszolnia. Így telt el két év. (Közben még 2011 tavaszán Ádi bátyámmal megjártuk Kelet-Törökországot és eszünkbe is jutott, hogy át lehetne valahogy menni, de akkor ott már nagyon lőttek. Akkor kicsit haragudtam Ádira, hogy nem akart átjönni, de mióta meg van Julcsi az unokahúgom, áldom a pillanatot amikor hallgattam rá és maradtunk Törökországban. Házas ember ne menjen polgárháborús övezetbe.)

És most érkezik el a történetünk a jelenbe. Három napja egy fénykép jelent meg az üzenőfalamon ami a Boszporuszt ábrázolta naplementében. Ghiath csak ennyit írt alá: Istanbul... finally... Hát végül valahogy megszabadult a pokolból. Azóta levelezünk. A feleségével van és próbálnak új életet kezdeni. Kérdeztem meddig marad. Azt mondta addig amíg meg nem látogatom. Szóval Ghiath vár, Isztambul vár. Pénzem ugyan nem nagyon lesz mire véget ér ez a németországi kiküldetés, de megyek. Tudom, hogy megyek, mert mennem kell. Meg kell néznem meg tudott-e maradni a polgárháború ellenére is az ő ideális életkorában. Meg aztán nagyon sok beszélgetni valónk is van, meg azt is meg kéne kérdeznem tőle, hogy kell igazán  28 évesnek lenni. Egyszóval így vagy úgy de amint itt végzem a dolgommal az első utam oda fog vezetni. Egye fene, a Balkánon még úgyse stoppoltam.

A héten lesz egy hónapja, hogy újra itt vagyok és még egy sort sem írtam ide. Ez egyrészt mutatja milyen tempóban zajlik az élet, másrészt arra is utal, hogy az embernek aki ír semmi sem tud jó lenni. Ugyanis míg otthon voltam annyit dicsérték a blogot, hogy megijedtem: mi lesz ha a következő már nem fog tetszeni... No mindegy túl vagyunk ezen is. Az új cél a rendszerezett életmenet kialakítása és ebben az írásnak is kell, hogy helye legyen. Ezért mostantól legalább hetente egyet ide is el kell ereszteni. A második menetnek ez az első darabja inkább beszámolós lesz, a többit majd meglátjuk.

Szóval április első napjaiban - másfél havi mély nyomokat hagyó otthonlét után - visszatértem Göttingenbe. Az immár szokásos hajnali érkezés igazán feldobott. Persze, ahogy kiléptem az állomás épülete előtti térre egyből eszembe jutott az az október eleji hajnal, amikor még minden idegen volt, amikor kicsit talán féltem is, de csak azért is fennhangon közöltem a szundikáló várossal, hogy márpedig most elfoglallak, és szisszent az otthonról hozott Ászok és úgy szívtam el az első itteni cigarettát, mint egy igazi hódító. Most kissé mosolyogtam mikor felidéződött bennem ez a hónapokkal ezelőtti emlék. Mit akartam meghódítani? Ahogy most körülnéztem minden barátságos, ismerős és ameddig a szem ellát emlékekkel teli. Csak pár hónap emlékei vannak benne szétszórva, mégis tudtam, én már ide hazajöttem.

De nem jutott sok idő lamentálni, Balázs barátommal - aki akkor még újonc volt itt - nyakunkba szedtük a várost, mert tudtuk, hogy az én új és az ő vadonatúj szállása is közelebb van a várost körülvevő erdőhöz, mint a központban fekvő egyetemhez. Plusz kis meglepi volt, hogy egy három kilométeres emelkedő tetején találhatók a szállások így a napi kardio-edzés problémáját már letudottnak is vehettük. (Pláne miután még az első héten beszereztem az új biciklimet. Férfiasan bevallom harmadik alkalommal sikerült végig feltekernem, viszont azóta már a legkülönbözőbb időpontokban és állapotokban is megy, szóval fejlődés az van.)

Az új szállás azt hiszem mindenben ellentéte a korábbinak: külvárosi, nem családias és csak aludni járok ide. Nagy előnye viszont hogy jóval olcsóbb, ami mostanság igen fontos szempont lett, mivel az Erasmus program ebben a félévben már nem találta érdemesnek finanszírozni, hogy ezen a jó nevű egyetemen pallérozzam az elmémet, így maradtam a saját mecénásom. (Egyébként ilyenkor az ember hirtelen megérti mekkora súlya van a pénznek, de alap beállítottságomnak és neveltetésemnek köszönhetően rögtön lázadni kezdtem az ellen, hogy a racionális gondolkodás ilyen pofátlanul megpróbált a mindennapjaim részévé válni. Rögtön felidéztem magamnak Rejtő Jenő Bedekker csavargóknak-ját, amiben leírja hogyan éhezte végig a maga idején egész Európát. Ezt követően pedig persze Waldheim Rudi márványba foglalandó szavai jutottak eszembe:

"De te még mindig nem tanultad meg, hogy a pénz... az egyszerűen nem számít. Nem számít ott, ahol a lényeges dolgok számítanak. Pénz mindig kell hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.

- Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és hogy mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap. Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, hogy néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság
körül, az ostoba és unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy Olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd, csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék. De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül. És ez a legnagyobb őrület. Nem, Mihály, a pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és
nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga."

Hát ennyit a racionális emberekről meg a pénzükről...)

Az új kolit egyébként ki kéne próbálnia mindenkinek aki társadalomtudományokkal fogalakozik Európában. Ugyanis az a helyzet, hogy itt a szinten teljes kisebbségben vagyok, tudniillik nincs rajtam kívül más európai. Érdekes érezni ahogy kilógok a sorból, ahogy a sok kínai, bangladesi és különböző afrikai országok szülöttei picit furcsálkodó pillantásokat vetnek rám. Biztos nagyon más vagyok nekik: más szagom van, mások az ételeim illatai (nekik ezek biztos szagok, legalábbis nekem az övéké általában annak számít...) és biztos az arcom is teljesen ugyanolyan, mint az összes konfekció-gyártott európainak. Egyébként kedvesek (legalábbis mindig mosolyognak, bár ez náluk szerintem alap), de öt mondatnál hosszabb beszélgetést még nem sikerült velük folytatnom. Nem mintha nagyon erőltettem volna az első pár nap után. Alig látom őket, és akkor is általában dög fáradt vagyok és aludni akarok vagy olvasgatni.

Jogosan merül fel a kérdés benned kedves Olvasó, hogy akkor mi a péket is csinálok egész nap, ha nem itthon vagyok? Egyrészről annak az időnek az aktív részét amit itthon töltenék általában Balázsnál töltöm, aki teljesen véletlenül az utca túloldalán levő keresztény koliban kapott szállást., és remek konyhájuk és nappalijuk van, ahol Balázs viszonylag rendszeresen remek dolgokat főz. (Egyébként elég szimpi bennük, hogy itt nem kell három miatyánkot elmondani mielőtt belépne az ember a konyhába, és ha valaki ismeri Balázs fizimiskáját, akkor azt is értékelni tudja, hogy ezek a konszolidált népek nem falcoltak be teljesen amikor meglátták.)

Vasárnapi hangulatnak hívták Boti barátom egyik első szentendrei együttesét, aminek a koncertjeire nagy előszeretettel jártunk ki Szentendrére az AKG-s társasággal. Már akkor is nagyon szerettem ezt a nevet, de azóta annyi tartalommal töltődött fel, hogy kicsit néha úgy érzem, mintha én találtam volna meg ezt a szókapcsolatot.

Épp ma másfél hónapja, hogy megérkeztem Göttingenbe. Az elmúlt pár hétben meglehetősen hanyagoltam a blogot. Ennek egyik oka az volt, hogy elkezdődött a munka Laut professzorral, és ez elég sok időmet és energiámat felőröli, a másik pedig az, hogy elkezdődtek az itteni hétköznapok is. A hétköznapok pedig nem olyanok amikről túl sok mindent lehetne írni, még akkor sem ha nagyon jól telnek, és szerencsére itt a lehető legjobban telnek egyenlőre. Ezért most nem is arról fogok írni mi és hogyan történik velem itt a mindennapokban (azt majd személyesen úgyis mindenkinek), hanem egy múlt vasárnapi élményemről és arról, hogy mik jutottak ennek kapcsán eszembe.

Múlt vasárnap nagyon szép idő volt. És mivel a vasárnap a hét legalkalmasabb napja arra, hogy az embernek legyen egy kellemes spleenje, én sem kerülhettem el, hogy egy enyhe bú ki ne bélelje a napomat. Túl sok minden történt az azt megelőző pár napban és talán túl fáradt is voltam, hogy megőrizzem optimista hozzáállásomat a világhoz. Mindezek tetejében pedig ráeszméltem, hogy már csak hat nap és megint eltelt egy éve az életemből, úgyhogy kaptam a kabátomat és délkörül elmentem újra bebarangolni ezt a kellemes német kisvárost. Másfél hónap után persze már itt is meg vannak a bejáratott útvonalaim az ilyen jellegű sétákra, ahogy Pesten és Szegeden már régóta megvannak. Ebben a városban remek ritmust adhat az ember a csámborgásnak azzal, hogy az épp megfelelő ütemben változtatja a parkban való szédelgést és az ódon házak közti bámészkodást. Az ősz pedig még egyszer, idén talán utoljára, még megmutatta Göttingennek a legszebb arcát. Ahogy a tizenöt fokban zakóban bandukoltam, mindenfele a színek zöldtől a sárgán és vörösön át a barnáig tartó kavalkádját lehetett látni.

Ilyen körülmények között a nosztalgiára, lamentálásra és egyéb bohóságokra nagy mértékben hajlamos lelkem azt kell hogy mondjam már-már kéjelegve szívott magába mindent ami a külvilágból felé áradt. Arcomon valami bágyadt félmosollyal (ami minden bizonnyal rendkívül idétlen lehetett)  járkáltam a városban, és persze jöttek a gondolatok. Gondolatok régi estékről, nagy beszélgetésekről és félig-meddig elfeledett asszonyokról, ahogy az egy jó nosztalgiázóhoz illik. Aztán leültem a nagyok temetőjében, ami valójában egy park, olvasgatni picit. A város és az egyetem nagyjait itt ugyanis sokáig nem temetőben hantolták el, hanem a város egyik parkjában, hogy az emberek amikor sétálni mennek köztük járhassanak, és ne csak a halál rítusainak fenntartott kertekben láthassák emlékművüket. Szép szokás ez, nagyon emberi szokás. Valami nagyon szép van abban, hogy az ember ül egy parkban, ahol tolják körülötte a babakocsikat, ő meg olvassa A Kis herceget (amit egyébként pár évente kötelezően újraolvastatnék mindenkivel), és közben ha felpillant, a 18. század óta itt élt legnagyobb elmék sírboltjai veszik körül. Nem igazán tudom, hogy lehet-e valamihez hasonlítani ezt az érzést.

Aztán ahogy továbbindultam, hogy a belváros régi házai között folytassam a sétát, újra eszembe jutott, hogy hat nap múlva itt a szülinapom. A szülinapom, amit eddig mindig otthon, a családdal és régi jó barátokkal ünnepeltem. Most pedig itt vagyok vagy ezer kilométerre, egy idegen ország idegen városában, ahol a helyiek egy olyan nyelven beszélnek, amin még mindig némi megerőltetést okoz megszólalnom. Az embert ilyen helyzetekben könnyen elfogja valami magányosság érzés-féleség. Mikor már épp merültem volna bele a kissé fanyar érzés hullámaiba, elhaladtam egy sarok mellett és akkor bevillant valami. Néhány éjszakával azelőtt éppen ugyanott történt valami, ami a hivatalos krónikákban sosem lesz benne. (Az ember életének legjobb részei soha sincsenek benne a hivatalos krónikákban.) Önkéntelenül is elmosolyodtam, és a felismeréstől mintha kinyílt volna a szemem. Ahogy továbbmentem, egyik pad követte a másikat, egy kapualj, egy kis tér vagy egy utcarészlet. Mindegyikhez kötődik már egy-egy történet. Olyan történetek akiket mindenkinek el fogok mesélni, és olyanok is amiket senkinek, másokat meg lesznek akiknek sose mondok el, de lesznek olyanok is akiknek egyenesen elbüszkélkedem velük. És akkor rájöttem, hogy ez már nem egy idegen város, már belaktam. Már meg van benne a helyem. Amikor az embernek egy helyről már vannak hivatalos, félhivatalos és egyáltalán nem hivatalos emlékei, amikor a sarki kioszkban a kurd boltos már mosolyogva emeli le a Pueblo dohányt, amikor belép, amikor már nem tud elmenni úgy az egyetemig, hogy ne botoljon bele valami ismerősbe, na akkor már nem egy idegen helyen él. Akkor már van közös történelme a hellyel, s ha létezne olyan krónika a városról, ami minden eddiginél alaposabb és mindent és mindenkit megemlít aki a várossal valaha valamilyen kapcsolatban volt, akkor egy fél mondat erejéig már az ő neve is ott szerepelne a sorok között. És eszembe jutott az is, hogy most már vannak itt olyan emberek, akiknek egy-egy gesztusról vagy egy ormótlan nevetésről mindig én fogok eszembe jutni. És vannak olyan mozdulatok, hangok és képek, amikről nekem mindig egy-egy itteni ember emléke fog felidéződni. Most már odapöttyinthetem Pest és Szeged mellé ezt a német kisvárost is, itthon vagyok. A város már jópár emlékemet magában rejti, de még nem túlzsúfolt. Szeged és Pest már az volt. Amikor már bármerre mész nincs egy négyzetméter, amiről ne tudnál elmesélni egy jó történetet, akkor már ott nincs hely az új történeteknek. Akkor egy kicsit el kell menni, hogy ülepedjenek és szelektálódjanak a történetek, és csak az igazán fontosak és jók maradjanak. És amíg ülepednek és szitálódnak a régi történetek, az új helyedet újabbakkal tudod feltölteni. Amikor megjöttem, az első pár hétben  nem tudtam mire vélni azt, hogy érzelmi és intellektuális életem, annak minden apró vonatkozásában mitől ilyen intenzív, mitől élem meg az életem legapróbb dolgait is olyan intenzíven, mint már régen nem. Aztán most rájöttem, hogy azért mert új, szabad terek nyíltak, új pillanatok számára, amik aztán majd emlékekké szelídülnek. Ha valaki már szokott le a dohányzásról, az ismeri az érzést amikor az ember újra felfedezi a szagok és ízek világának csodálatos sokszínűségét. Valami ilyesmi ez is.

Remélhetőleg még lesz pár város a világon, amit ugyanígy meg fogok tudni tölteni az emlékeimmel és ideig óráig az otthonomnak nevezhetek majd. Még nagyon érzem a feszítést. Most jó itt, és ha a mostani dolgommal végzek itt lehet, hogy egyszer majd visszatérek, akár évekre is. Utána viszont megint menni kell majd, érzem a hajlamot.

Évek óta megfogadom, hogy nem nosztalgiázom és bölcselkedem a szülinapom környékén. Még egyszer se sikerült betartanom, pedig ha jobban belegondolok rendkívül idétlen, hogy az emberek évente elérzékenyülnek attól, hogy egyszer megszülettek, és ez a születés most még egy évvel régebbi história. Úgy látszik számomra elkerülhetetlen ez a fajta lelkiállapot ilyenkor, ami visszaolvasva a szöveget úgy tűnik, erre a bejegyzésre is jócskán rányomta a bélyegét. Nem baj kedves Olvasóim, ti ismertek, és úgyis tudjátok milyen megátalkodott szentimentalizmus lakozik bennem, ami néha megtalálja a felszínre vezető utat és mindent eláraszt, s talán ha jó napotok van, még a két filléres életigazságokat is megbocsájtjátok nekem.

Na ahhoz képest, hogy pár sort akartam írni, hogy élek és jól vagyok, nem kell aggódni, jól elnyújtottam ezt a bejegyzést. Itt az ideje zárni a sorokat, és bontani egy sört a saját tiszteletemre. Holnap megkezdtem a húszas éveim utolsó két évét. Furcsamód fiatalabbnak érzem magam, mint mikor a második ötöt kezdem meg három éve. Ez szerintem azt jelenti, hogy rendben vannak a dolgok.

A héten volt három hete, hogy megérkeztem Göttingenbe, ugyanakkor már vagy másfél hete nem igazán adtam életjelet magamról, így azt hiszem itt az ideje nekirugaszkodni a harmadik bejegyzésnek.

Szépen lassan megindult az élet errefelé is: múlt héten szerdán tanszéki megbeszélés, ezen a héten már indultak az órák, közben pedig egy rövid kirándulás Brémába. Nagyjából így lehetne összegezni az elmúlt napok eseményeit.

A tanszéki megbeszélés előtt valamilyen olyan érzés volt a gyomromban, mint anno első egyetemi vizsgám előtt utoljára (pedig az nem tegnap volt...). Magamnak sem tudtam megmagyarázni miért, de nagyon izgatott voltam és tényleg nem lett volna hely még annak a bizonyos zabszemnek. Aztán végül sikerült megtalálni a termet (ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mert nem a tanszéken volt, a campus pedig igen nagy), s amint beléptem kaptam is egy kisebb infarktust. Nekem ugyanis azt, mondták, hogy ez egy ugyanolyan kicsi tanszék, mint a miénk Szegeden vagy talán még kisebb. Ennek ellenére legalább harminc ember ült benn a teremben, láthatólag igen vegyes nációk képviseletében. (Mint később kiderült azért voltak ennyien, mert az új elsősök tizenhatan voltak, plusz hárman érkeztünk külföldről is.)Végül helyet foglaltam egy félreeső széken és felvettem a megfigyelő alapállást. A multikulti életérzés akkor csordult bennem kicsit túl mikor bejött egy lány (de lehetett akár nő vagy öregasszony is) burkában (az egész arcot és testet borító ruha, amit mélyen vallásos muszlim nők hordanak) és leült mellém... vagyis két székkel arrébb, de szerintem így is túl közel érzett magához, de nem volt már hely máshol.

A megbeszélés számomra legizgalmasabb (inkább talán túl izgalmas) része az volt amikor megkértek minden újonnan érkezettet, hogy röviden mutatkozzanak be. Ez a feladat általában a legelső (na jó lehet, hogy csak a második) német órán szokott előkerülni, én mégis sikeresen összeszedtem aznapi második infarktusomat. Ennek ellenére (ha nem is ékes németséggel, de legalább valami németszerű nyelven) sikerült elmondanom valahogy, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Azt, hogy az egyik tanárom (Betta, akiről még lesz itt szó, mert nem sok hozzá hasonló ember szaladgál kis bolygónk hátán) a megbeszélés után odajött hozzám és megjegyezte (egyébként magyarul, mert a másik hat nyelve mellett úgy is tud):nem is tudta, hogy németül is tudok, inkább bóknak vettem... Egyébként a megbeszélés és az utána következő bemutatkozásaim során a német és a magyar nyelv mellett előkerült az angol, a török és nagyon picit a mongol is, sőt még az egyik lány miatt egy ideig olaszul is folyt a diskurzus, bár én ebben, mivel nyelvi kompetenciám a Forza Italia-ra korlátozódik, inkább nem vettem részt. Mindenesetre másfél óra után enyhe fejfájással tértem haza a folyamatos nyelv váltogatástól...

A múlt hét hátralevő napjai békésen teltek a szokásos napközbeni ügyintézésekkel és az éjszakai mulatságokkal. A szombati brémai kirándulás leginkább olyan volt, mint akármelyik másik egynapos városnézés. Kellemes kisváros, szép napsütéses idő és piszok hideg, ennek okán egy enyhe megfázás sikeresen begyűjtve.

Végül hétfőn megkezdődött a rendes egyetemi életem, és kialakult a végleges heti beosztásom is. Heti menetrendem egyébként igen kedvezően alakult. A tanszéken hétfőn és kedden letudom az összes órám és a heti négy németórámból kettőt is. Így a hét hátralevő három napjára összesen két németórám marad, ami lehetővé teszi, hogy ezeknek a napoknak a nagyobbik felére beköltözhessek a könyvtárba. Erre már csak azért is nagy szükségem lesz, mert itteni feladataim mellett, otthonra is dolgoznom kell egy keveset: egy cikket kellene még novemberben megírni és egy szakdolgozat majdnem kész változatát szállítani december elejére...

Az órák német nyelven folynak és legnagyobb meglepetésemre kilencven százalékban értem, hogy miről folyik a diskurzus. Két hét haladékot kértem magamnak, addig abban állapodtunk meg  Laut professzorral, hogy ő németül beszél, mi meg (egy ujgur phd hallgató és én) törökül válaszolunk, ha kérdez. Szóval még van egy hetem, hogy belejöjjek a német beszédbe egyetemi szinten. Remélhetőleg menni fog, a heti négyszer másfél órányi németóra ebben mindenesetre nagy segítségemre lesz, különösen, hogy az egyik tanárnő úgy fest, mint egy kedélyes sorozatgyilkos... nem merek nem nagyon felkészülten érkezni az órákra.

Mindezek közben egyre otthonosabban mozgok a városban. Meg vannak a bejáratott útvonalak, padok, boltok. (Tegnapelőtt egy euróért vettem az egyik antikváriumban egy Langenscheidts Universal-Wörterbuchot, ami török-német és német-török részt is tartalmaz.) Sőt a bejáratott útvonalakat most már inkább biciklivel járom, ugyanis beszereztem egyet. Mondjuk picit kicsi hozzám, úgyhogy úgy festhetek rajta, mint majom a köszörűkövön, de gurul és annyira ronda, hogy remélhetőleg senki nem akarja majd ellopni... egyszóval tökéletes jószág. Még nem találtam neki rendes nevet, így többnyire Szamárnak hívom.

Pénteken meg volt az első box edzés is. Nagyon furák a németek, ugyanis valamilyen furcsa oknál fogva itt az embert nem akarják megverni az első alkalommal amikor lemegy boxolni, hanem elkezdik megtanítani,  hogy kell ütni.... furcsa népek ezek. Mindenesetre az edző leginkább egy kiérdemesült kocsmai bunyósra emlékeztet, a frizurájának pedig van egy enyhe bundes séró jellege... Mindenesetre azt hiszem szimpatizál Szymonnal meg velem, mert elég sokat foglalkozott velünk, meg minket hívott ki bemutatóembernek, amikor magyarázott a csoportnak. Annak érdekében, hogy ne punnyadjak meg teljesen elkezdtem futkározni is, ami itt a hűvös idő ellenére is igen kellemes elfoglaltság, ugyanis az egész belvárost körbeveszi egy keskeny park, ami a régi városfal nyomvonalát követi. A négy kilométeres kör remek napindítónak bizonyult, és a reggeli futás segít abban, hogy délutánig ne gyújtsak rá. Ez igen fontos, ugyanis az otthonról hozott dohánykészletek kezdenek kimerülni, úgyhogy ha sokat dohányzom, hamarosan anyagi csődöt kell jelentenem, szóval egyszerűbb nem cigizni. Bár az sem lenne rossz ha valaki meglátogatna és csak úgy mellesleg hozna pár csomag dohányt... bár azt hiszem ennek nem nagy a realitás faktora a közeljövőt nézve...

A hétvége a csaknem kötelezőnek nevezhető kicsapongások jegyében telt. Azonban a helyzetünk a héten némileg nehezebb volt a szokásosnál, ugyanis Kacper barátomat meglátogatta három elvetemült lengyel pajtása... csütörtökön érkeztek, ma mentek, de azt hiszem mély nyomokat hagytak a városban maguk után. Amikor csütörtök este beállítottak négy üveg vodkával még meglepődtem, mikor pénteken délután egykor tizenkét sörrel jelentek meg már nem, bár exkuzáltam magam a feladat alól. Vélhetően részben ennek is köszönhetem, hogy még emberi jelleget mutatok, ugyanez sajnos szegény Kacperről nem mondható el, ő becsülettel végigszolgálta a három napot...

Mindenesetre ma rápihentem a fárasztó hétvégére egy kisebbfajta gasztronómiai körút keretében. Először Mesi, az egyik Szegedről ideszármazott magyar lány hívott át hozzájuk ebédre. A remekbe szabott raguleves és a süti, visszaadta a reményemet egy szebb jövőben. Ezt követően átálltam a serpenyő túloldalára, és hazafelé menet beugrottam Kacperhez, aki úgy festett, mint egy kisebb atomháború egyik túlélője, ezért úgy döntöttünk Asaval (az egyik lengyel lány), hogy főzünk neki valamit. Mióta itt vagyok, a kényszer rávitt, hogy ne féljek a főzéstől, és néha egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Igazából rájöttem, hogy ha az ember olajon hagymát pirít majd egy nagyobb adag szalonnát dob rá, akkor már nem lehet nagyon elszúrni... Az alap most is ez volt, majd következett a dobjunkbelemindentamittalálunkakonyhában nevezetű mesterfogás. Az eredmény egy paradicsomos-kukoricás-tonhalas rizsétel lett, ami leginkább a Sri Lankán szerzett gasztro-élményekhez állt közel kinézet és ízvilág tekintetében is. Összességében elmondható, hogy sikere volt, amin én lepődtem meg a legjobban. Lehet, hogy a végén megtanulok főzni? Nem azért, azt nem hiszem... túl szép hogy igaz legyen.

Itt az ideje zárni soraimat, mert a sorozatgyilkos tanárnéni holnap attól tartok megfoszt néhány becses testrészemtől ha nem leszek rendesen felkészülve, úgyhogy jobb lesz nekilátni tanulni...

Mint ahogyan azt már a barátkozós portál felületén volt szerencsém megjegyezni, itten kérem tényleg németül beszélnek. Ez az állapot- miután német tudásom némileg hiányosságokkal terhelt- már megérkezésem előtt is aggasztott valamelyest. Az itt lét első egy-két napja tovább fokozta ezt az amúgyis remek hangulatot. A harmadik napon azonban megcsillant a remény, hogy egyszer én is fogok tudni emberi módon kommunikálni németül és azóta a helyzet napról napra javul. Egyszóval a mai etapban a német és egyéb nyelvekről lesz, és persze sok minden másról is ami körülöttük van!

Korábbi török tapasztalataimra alapozva, úgy döntöttem, hogy a nyelvtanulással szemben elsőbbséget élvez a szociális háló kialakítása az első napokban. Ennek érdekében két dolgot határoztam el: hozok magammal egy üveg vodkát otthonról, illetőleg eleinte nem próbálkozom a lehetetlennel (vagyis, hogy németül komolyabb diskurzusokba keveredjek), inkább könnyed angol csevej révén építem fel göttingeni kapcsolatrendszeremet. Az első döntésemmel igen nagy sikert arattam újdonsült lakótársaim körében, a második pedig tényleg megkönnyítette az itteni beilleszkedést. Mindezek mellett már az első itt töltött éjszakámon beszéltem pár percet németül. Úgy esett ugyanis, hogy megérkezésem napján egy kisebbfajta (kb 40 fős) házimulatság volt éppen szerény hajlékunkban, aminek a székhelye később valahogy áttevődött egy másik kollégium egyik konyhájába és hajnal háromkor azon kaptam magam, hogy nagyobb mennyiségű lengyellel, egy-két ukránnal és egy nagyon kedves őrült kínaival italazom, miközben a társaság egyik fele lengyelül dumált (egyébként ha két lengyel összekerül egyből elkezdenek lengyelül beszélni, és mivel időm nagyobb részét lengyelekkel töltöm, lehet mire hazaérek jobban megy majd a lengyel,mint a német...) a másik fele pedig németül. Ugyanis vannak olyan galád népek errefelé, akiknek mindig is a német volt az első nyelvük, így jóval jobban és könnyebben beszélik, mint az angolt. Szerencsére eddigre már italoztam annyit, hogy fejlődjenek nyelvi képességeim (ha bármilyen idegen nyelvet fogok egyszer tanítani, biztos hogy itatni fogom a hallgatóimat beszédgyakorlatok előtt...), így nagyobb problémák nélkül lezavartam egy kisebb beszélgetést a fent említett kínai sráccal, aminek a hallatán vélhetően minden jóérzésű német anyanyelvű ember elsírta volna magát. Azonban azt már régóta megtanultam, hogy ilyen kicsinységekre nem szabad adni, a lényeg, hogy célba jusson az információ. És ez meg is történt. (Na jó először úgy értette, hogy én vagyok török, és csak hosszasabb magyarázkodás után értette meg, hogy turkológiát tanulok, de megoldottuk ezt is.)

Az ezt követő napokban a sok nyelvi nehézség mellett, azért volt mindig némi sikerélmény is . Például az idegenrendészeten az egész beszélgetést németül folytattam le a tisztviselővel, mikor be kellett jelentkeznünk. Nagyon büszke is voltam utána magamra, igaz a dolog élvezeti értékét némileg rontotta, hogy a végén angolul kért meg, hogy írjam alá a papírt...

Aztán most hétfőn eljött a nagy nap, mikor már nincs tovább: eldől mennyire is tudok németül. A helyzet ugyanis az, hogy Göttingenben minden külföldi hallgatónak lehetőséget biztosítanak egy ingyenes nyelvtanfolyamra az egyetemen, azonban ehhez meg kell írni egy nyelvi felmérő tesztet. Némi izgalomra adott okot, hogy egy félév alatt kb két szintet lehet fellépni, ami azt jelenti, hogy ahhoz hogy a félév végére célul kitűzött B2-es szinten legyek (ez a hagyományos középfokú szint), legalább A2-es szintre (alapfok) kellett megírnom ezt a csodát. Az egyetemi vizsgáimmal kapcsolatban az elmúlt pár szemeszterben összesen nem izgultam annyit, mit emiatt a nyelvi felmérő miatt a múlt hétvégén. Sajnos ez az a fajta izgalom volt amitől csak nyugtalan lesz az ember, és nem az a fajta amitől elkezd tanulni... Azért végül vasárnap csak nekiültem, hogy átnézzek ezt-azt, de így is úgy indultam el hétfő reggel itthonról, hogy itt az ideje átélnem az első megalázó kudarcélményemet Göttingenben.

A számítógépes teszt megírása körülbelül fél órát vett igénybe, és amíg a gép az eredményemet számolta átestem pár kisebb szívrohamon. Amikor megláttam, hogy 59% lett, azt hittem sírva fakadok...aztán megláttam a következő sorban, hogy ez a B1-es szintet jelenti.

(Szeretlek blog.hu... némi családdal való beszélgetés erejéig megszakítottam az írást egy fél órára, majd mikor visszatértem befejeztem a bejegyzést. Mikor a mentésre nyomtam kilépett és a szöveg fele azóta valahol az éterben...nem baj, újra írjuk)

Később az is kiderült, hogy mindössze egy százalékkal maradtam le a B2-es szinttől... mindenesetre ezután egy kisebb győzelmi táncot lejtettem az épület előtt az egyetemi közönség és itteni barátaim legnagyobb örömére.

Azóta a fejlődés folyamatosnak mondható nagyjából. Mindenesetre az igazi áttörés két napja történt meg, mikor egy teljesen új társasággal ebédeltem, akik csak németül beszéltek. Felvettem ilyenkor szokásos, nagyon okos arckifejezésemet (az "igen pontosan értem miről beszélsz és nagyon megfontolt véleményem is van a témában, csak éppen nem akarom elmondani" típusút). Azonban egy fél óra múlva - lehet az evés terelte el a figyelmemet, vagy az előző este miatti fáradtság - azon kaptam magam, hogy nemcsak tényleg értem őket, de már egy jó ideje csevegek velük németül. Ettől annyira megilletődtem, hogy egy darabig el is hallgattam, de aztán gondoltam ha már egyszer megy, akkor menjen csak. Azóta nagyjából a hétköznapi dolgokban eldiskurálgatok. Még mindig borzalmas nyelvtannal és kevés szóval, de beszélek. Magamat ismerve még kb két vagy három hét kell az első fájdalmasan rossz német szóvicchez. Ha pedig az meg van, akkor már minden meglehet. Annyi biztos, hogy jövő héttől heti négyszer másfél óra németem lesz. Szerintem nem lesznek itt gondok :)

Ma egy hete, hajnali öt órakor érkeztem meg a göttingeni pályaudvarra. Azóta majdnem minden nap nekiültem írni a blogot, de valahogy nem ment. Talán túl sok minden történt, túl kevés időm volt vagy csak megint bevettem a fogalmazásgátlót, ki tudja... Mindenesetre úgy döntöttem, hogy inkább nem próbálok meg mindent leírni, csak ami jön magától.

Ahogy az ember testének van bioritmusa, úgy a lelkének is. Én például valamiért mindig ősszel lettem szerelmes kamaszkorom egy szakaszában. Nem esett ez most sem másképp: első látásra beleszerettem újdonsült lakóhelyembe. A 19. század végéről itt felejtett belváros, a hipermodern egyetemi campus, a rengeteg biciklis, a rengeteg egyetemista; mintha csak nekem találták volna ki Göttingent. Mielőtt megérkeztem volna azt hittem, hogy az első héten rengeteg időm lesz nagyokat sétálni, hiszen az egyetem csak két hét múlva fog kezdődni. No ez nem így lett. Egyrészt a rengeteg papírmunka, másrészt a rengeteg új ismeretség, lélegzetvételnyi időt is alig hagy az embernek. Mindössze kétszer volt időm nagyobb sétát tenni egymagamban a városban, azonban ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, a hátralevő évtizedeimet szívesen tölteném itteni kóválygással. Nem tudom a német környezet, a város vagy a felfokozott lelkiállapotom hatása-e, de az embernek ezeket az utcákat járva kizárólag nagyon emelkedett (talán tényleg leginkább a szerelem állapotához hasonlító) gondolatai vannak, miközben valami már-már földöntúli nyugalom árasztja el. Gondolom ehhez az ősz sajátos spleenje is hozzájárul (ahogy Mihály mondta, a londoni november nem is hónap, hanem lélekállapot). Ugyanis itt ősz van, méghozzá a szó hagyományos értelmében. Nem egy-két nap, mint általában otthon. Mióta itt vagyok folyamatosan ősz van, és úgy tűnik még egy darabig így is marad. Ősz, annak minden kellékével: hulló sárga és vörös levelekkel, néha ködös és taknyos idővel, néha pedig gyönyörű napsütéses idővel, parkokban sétálgató párokkal, mindennel ami kell egy klasszikus ősz sztereotípiához elengedhetetlen.(Egyébként a göttingeniek parkmániások szerintem, ami szintén nagyon szimpatikus. Egy Szegednél valamivel kisebb városban, körülbelül ugyanannyi zöldterület van, mint Budapesten, legalábbis ez az ember benyomása.) Mivel utoljára valamikor kamasz koromban volt igazi őszélményem, ez is igen nagy hatással van rám. Azt hiszem a hétvégén most már fényképezőgépet is viszek magammal, hogy ellensúlyozva szavaim esetlenségét, valamit a Kedves Olvasónak is meg tudjak mutatni ebből a hangulatból.

Miután nagy őszhangulatom túltárgyaltam, talán néhány szót az itteni körülményeimről. Talán nem sok embert lep meg, hogy ezek is igen szerencsésen alakultak. A belváros szélén a Geiststraße 11/a alatti Whonunghaus második emeletén lakom saját kis szobámban. Az emeleten (ami gyakorlatilag egy lakás) négy másik emberrel osztozom: Theodora a görög matematikus lány (szegedi Eötvös-szekció most tudom, hogy röhög), Szymon egy lengyel jogász srác, Yan egy kínai fiú, aki anglisztikát tanul (igazából vélhetően nem Yan a neve, de mivel senki sem tudja kimondani, inkább abban maradtunk így hívjuk), pedig Valentina, a német-orosz szakos olasz lány. Mindenki saját szobában van, a nappali-konyha, és a fürdő közös. Azt hiszem ideális a csapat összeállítása. Theodora és Valnetina kellőképpen anyás-rendmániás ahhoz, hogy rend legyen a lakásban, Yan mindig főz valamit, Szymonnal mi meg szervezzük a közösségi életet, gondolom mondanom sem kell, nem kis hatékonysággal.

Amint az a fentiekből is látszik, elég multikulti a társaság. Ezt már rögtön az első nap át tudtam élni, ugyanis a következő esett meg velem: Mivel hajnal ötkor érkeztem meg és csak tíztől lehetett átvenni a kulcsokat, egy rövid városnéző körút után - ami igen izgalmas volt a bőrönddel, a nagy hátizsákkal és az oldaltáskával -, mintegy négy órát várakoztam a pályaudvaron, mialatt egyébként megismerkedtem egy nagyon kedves mélynövésű szlovák sráccal, Vladoval. Egy szó mint száz, mire a kulcsom birtokában voltam, már-már félhullaként bezuhantam a szállásomra, ahol mindenki épp reggelizett. A gyors bemutatkozást és néhány hivatalos-kedves mondatváltást követően azonban tovább is kellett állnom, hogy belevessem magam az ügyintézés gyönyöreibe. Mintegy két-három óra múlva értem vissza az alig látott szállásra, és mikor beléptem az ajtón legnagyobb megdöbbenésemre három vadidegen, pici kínai lány (legalábbis úgy véltem azok lehetnek) sürgött-forgott a konyhánkban, nagy főzésben voltak. Először azt hittem, hogy rossz helyen járok, de miután nem zavartatták magukat miattam, hanem nagyon kedvesen köszöntek és folytatták munkálkodásukat, rájöttem, hogy jó helyen járok, csak vélhetően hallucinálok a fáradságtól. Mindenesetre inkább bemenekültem a szobámba, hogy aludjak picit, hátha elmúlik a kínai szakácsnőkről támadt tévképzetem. A helyzet végül úgy oldódott meg, hogy Yan bejött megkérdezni nem eszem-e velük. Mint kiderült az ő barátai voltak, és egyébként nagyon jól főztek. így esett meg, hogy az első étel amit Göttingenben ettem, tradicionális kínai házi koszt volt.

Még nagyon sok mindent lehetne mesélni, de ahogy az ember bölcsebb lesz a korral rájön, hogy nem kell minden puskaport az első randin ellőni :) Mára ennyi.