Ma egy hete, hajnali öt órakor érkeztem meg a göttingeni pályaudvarra. Azóta majdnem minden nap nekiültem írni a blogot, de valahogy nem ment. Talán túl sok minden történt, túl kevés időm volt vagy csak megint bevettem a fogalmazásgátlót, ki tudja... Mindenesetre úgy döntöttem, hogy inkább nem próbálok meg mindent leírni, csak ami jön magától.

Ahogy az ember testének van bioritmusa, úgy a lelkének is. Én például valamiért mindig ősszel lettem szerelmes kamaszkorom egy szakaszában. Nem esett ez most sem másképp: első látásra beleszerettem újdonsült lakóhelyembe. A 19. század végéről itt felejtett belváros, a hipermodern egyetemi campus, a rengeteg biciklis, a rengeteg egyetemista; mintha csak nekem találták volna ki Göttingent. Mielőtt megérkeztem volna azt hittem, hogy az első héten rengeteg időm lesz nagyokat sétálni, hiszen az egyetem csak két hét múlva fog kezdődni. No ez nem így lett. Egyrészt a rengeteg papírmunka, másrészt a rengeteg új ismeretség, lélegzetvételnyi időt is alig hagy az embernek. Mindössze kétszer volt időm nagyobb sétát tenni egymagamban a városban, azonban ennyi is elég volt, hogy rájöjjek, a hátralevő évtizedeimet szívesen tölteném itteni kóválygással. Nem tudom a német környezet, a város vagy a felfokozott lelkiállapotom hatása-e, de az embernek ezeket az utcákat járva kizárólag nagyon emelkedett (talán tényleg leginkább a szerelem állapotához hasonlító) gondolatai vannak, miközben valami már-már földöntúli nyugalom árasztja el. Gondolom ehhez az ősz sajátos spleenje is hozzájárul (ahogy Mihály mondta, a londoni november nem is hónap, hanem lélekállapot). Ugyanis itt ősz van, méghozzá a szó hagyományos értelmében. Nem egy-két nap, mint általában otthon. Mióta itt vagyok folyamatosan ősz van, és úgy tűnik még egy darabig így is marad. Ősz, annak minden kellékével: hulló sárga és vörös levelekkel, néha ködös és taknyos idővel, néha pedig gyönyörű napsütéses idővel, parkokban sétálgató párokkal, mindennel ami kell egy klasszikus ősz sztereotípiához elengedhetetlen.(Egyébként a göttingeniek parkmániások szerintem, ami szintén nagyon szimpatikus. Egy Szegednél valamivel kisebb városban, körülbelül ugyanannyi zöldterület van, mint Budapesten, legalábbis ez az ember benyomása.) Mivel utoljára valamikor kamasz koromban volt igazi őszélményem, ez is igen nagy hatással van rám. Azt hiszem a hétvégén most már fényképezőgépet is viszek magammal, hogy ellensúlyozva szavaim esetlenségét, valamit a Kedves Olvasónak is meg tudjak mutatni ebből a hangulatból.

Miután nagy őszhangulatom túltárgyaltam, talán néhány szót az itteni körülményeimről. Talán nem sok embert lep meg, hogy ezek is igen szerencsésen alakultak. A belváros szélén a Geiststraße 11/a alatti Whonunghaus második emeletén lakom saját kis szobámban. Az emeleten (ami gyakorlatilag egy lakás) négy másik emberrel osztozom: Theodora a görög matematikus lány (szegedi Eötvös-szekció most tudom, hogy röhög), Szymon egy lengyel jogász srác, Yan egy kínai fiú, aki anglisztikát tanul (igazából vélhetően nem Yan a neve, de mivel senki sem tudja kimondani, inkább abban maradtunk így hívjuk), pedig Valentina, a német-orosz szakos olasz lány. Mindenki saját szobában van, a nappali-konyha, és a fürdő közös. Azt hiszem ideális a csapat összeállítása. Theodora és Valnetina kellőképpen anyás-rendmániás ahhoz, hogy rend legyen a lakásban, Yan mindig főz valamit, Szymonnal mi meg szervezzük a közösségi életet, gondolom mondanom sem kell, nem kis hatékonysággal.

Amint az a fentiekből is látszik, elég multikulti a társaság. Ezt már rögtön az első nap át tudtam élni, ugyanis a következő esett meg velem: Mivel hajnal ötkor érkeztem meg és csak tíztől lehetett átvenni a kulcsokat, egy rövid városnéző körút után - ami igen izgalmas volt a bőrönddel, a nagy hátizsákkal és az oldaltáskával -, mintegy négy órát várakoztam a pályaudvaron, mialatt egyébként megismerkedtem egy nagyon kedves mélynövésű szlovák sráccal, Vladoval. Egy szó mint száz, mire a kulcsom birtokában voltam, már-már félhullaként bezuhantam a szállásomra, ahol mindenki épp reggelizett. A gyors bemutatkozást és néhány hivatalos-kedves mondatváltást követően azonban tovább is kellett állnom, hogy belevessem magam az ügyintézés gyönyöreibe. Mintegy két-három óra múlva értem vissza az alig látott szállásra, és mikor beléptem az ajtón legnagyobb megdöbbenésemre három vadidegen, pici kínai lány (legalábbis úgy véltem azok lehetnek) sürgött-forgott a konyhánkban, nagy főzésben voltak. Először azt hittem, hogy rossz helyen járok, de miután nem zavartatták magukat miattam, hanem nagyon kedvesen köszöntek és folytatták munkálkodásukat, rájöttem, hogy jó helyen járok, csak vélhetően hallucinálok a fáradságtól. Mindenesetre inkább bemenekültem a szobámba, hogy aludjak picit, hátha elmúlik a kínai szakácsnőkről támadt tévképzetem. A helyzet végül úgy oldódott meg, hogy Yan bejött megkérdezni nem eszem-e velük. Mint kiderült az ő barátai voltak, és egyébként nagyon jól főztek. így esett meg, hogy az első étel amit Göttingenben ettem, tradicionális kínai házi koszt volt.

Még nagyon sok mindent lehetne mesélni, de ahogy az ember bölcsebb lesz a korral rájön, hogy nem kell minden puskaport az első randin ellőni :) Mára ennyi.