A héten lesz egy hónapja, hogy újra itt vagyok és még egy sort sem írtam ide. Ez egyrészt mutatja milyen tempóban zajlik az élet, másrészt arra is utal, hogy az embernek aki ír semmi sem tud jó lenni. Ugyanis míg otthon voltam annyit dicsérték a blogot, hogy megijedtem: mi lesz ha a következő már nem fog tetszeni... No mindegy túl vagyunk ezen is. Az új cél a rendszerezett életmenet kialakítása és ebben az írásnak is kell, hogy helye legyen. Ezért mostantól legalább hetente egyet ide is el kell ereszteni. A második menetnek ez az első darabja inkább beszámolós lesz, a többit majd meglátjuk.
Szóval április első napjaiban - másfél havi mély nyomokat hagyó otthonlét után - visszatértem Göttingenbe. Az immár szokásos hajnali érkezés igazán feldobott. Persze, ahogy kiléptem az állomás épülete előtti térre egyből eszembe jutott az az október eleji hajnal, amikor még minden idegen volt, amikor kicsit talán féltem is, de csak azért is fennhangon közöltem a szundikáló várossal, hogy márpedig most elfoglallak, és szisszent az otthonról hozott Ászok és úgy szívtam el az első itteni cigarettát, mint egy igazi hódító. Most kissé mosolyogtam mikor felidéződött bennem ez a hónapokkal ezelőtti emlék. Mit akartam meghódítani? Ahogy most körülnéztem minden barátságos, ismerős és ameddig a szem ellát emlékekkel teli. Csak pár hónap emlékei vannak benne szétszórva, mégis tudtam, én már ide hazajöttem.
De nem jutott sok idő lamentálni, Balázs barátommal - aki akkor még újonc volt itt - nyakunkba szedtük a várost, mert tudtuk, hogy az én új és az ő vadonatúj szállása is közelebb van a várost körülvevő erdőhöz, mint a központban fekvő egyetemhez. Plusz kis meglepi volt, hogy egy három kilométeres emelkedő tetején találhatók a szállások így a napi kardio-edzés problémáját már letudottnak is vehettük. (Pláne miután még az első héten beszereztem az új biciklimet. Férfiasan bevallom harmadik alkalommal sikerült végig feltekernem, viszont azóta már a legkülönbözőbb időpontokban és állapotokban is megy, szóval fejlődés az van.)
Az új szállás azt hiszem mindenben ellentéte a korábbinak: külvárosi, nem családias és csak aludni járok ide. Nagy előnye viszont hogy jóval olcsóbb, ami mostanság igen fontos szempont lett, mivel az Erasmus program ebben a félévben már nem találta érdemesnek finanszírozni, hogy ezen a jó nevű egyetemen pallérozzam az elmémet, így maradtam a saját mecénásom. (Egyébként ilyenkor az ember hirtelen megérti mekkora súlya van a pénznek, de alap beállítottságomnak és neveltetésemnek köszönhetően rögtön lázadni kezdtem az ellen, hogy a racionális gondolkodás ilyen pofátlanul megpróbált a mindennapjaim részévé válni. Rögtön felidéztem magamnak Rejtő Jenő Bedekker csavargóknak-ját, amiben leírja hogyan éhezte végig a maga idején egész Európát. Ezt követően pedig persze Waldheim Rudi márványba foglalandó szavai jutottak eszembe:
"De te még mindig nem tanultad meg, hogy a pénz... az egyszerűen nem számít. Nem számít ott, ahol a lényeges dolgok számítanak. Pénz mindig kell hogy legyen, és ha az ember nem törődik vele, akkor van is mindig. Hogy mennyi és meddig és honnan, az egészen lényegtelen. Aminthogy minden lényegtelen, ami a pénzzel összefügg. Pénzért semmit sem kaphatsz, ami fontos, és amit pénzért kaphatsz, az esetleg életszükséglet, de nem fontos.
- Sosem az kerül pénzedbe, amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és hogy mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap. Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, hogy néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság
körül, az ostoba és unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy Olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd, csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék. De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek, ami sokba kerül. És ez a legnagyobb őrület. Nem, Mihály, a pénzt nem szabad tudomásul venni. El kell fogadni, mint a levegőt, amit az ember beszív, és
nem kérdi, hogy honnan jött, ha nincs szaga."
Hát ennyit a racionális emberekről meg a pénzükről...)
Az új kolit egyébként ki kéne próbálnia mindenkinek aki társadalomtudományokkal fogalakozik Európában. Ugyanis az a helyzet, hogy itt a szinten teljes kisebbségben vagyok, tudniillik nincs rajtam kívül más európai. Érdekes érezni ahogy kilógok a sorból, ahogy a sok kínai, bangladesi és különböző afrikai országok szülöttei picit furcsálkodó pillantásokat vetnek rám. Biztos nagyon más vagyok nekik: más szagom van, mások az ételeim illatai (nekik ezek biztos szagok, legalábbis nekem az övéké általában annak számít...) és biztos az arcom is teljesen ugyanolyan, mint az összes konfekció-gyártott európainak. Egyébként kedvesek (legalábbis mindig mosolyognak, bár ez náluk szerintem alap), de öt mondatnál hosszabb beszélgetést még nem sikerült velük folytatnom. Nem mintha nagyon erőltettem volna az első pár nap után. Alig látom őket, és akkor is általában dög fáradt vagyok és aludni akarok vagy olvasgatni.
Jogosan merül fel a kérdés benned kedves Olvasó, hogy akkor mi a péket is csinálok egész nap, ha nem itthon vagyok? Egyrészről annak az időnek az aktív részét amit itthon töltenék általában Balázsnál töltöm, aki teljesen véletlenül az utca túloldalán levő keresztény koliban kapott szállást., és remek konyhájuk és nappalijuk van, ahol Balázs viszonylag rendszeresen remek dolgokat főz. (Egyébként elég szimpi bennük, hogy itt nem kell három miatyánkot elmondani mielőtt belépne az ember a konyhába, és ha valaki ismeri Balázs fizimiskáját, akkor azt is értékelni tudja, hogy ezek a konszolidált népek nem falcoltak be teljesen amikor meglátták.)
