A héten volt három hete, hogy megérkeztem Göttingenbe, ugyanakkor már vagy másfél hete nem igazán adtam életjelet magamról, így azt hiszem itt az ideje nekirugaszkodni a harmadik bejegyzésnek.
Szépen lassan megindult az élet errefelé is: múlt héten szerdán tanszéki megbeszélés, ezen a héten már indultak az órák, közben pedig egy rövid kirándulás Brémába. Nagyjából így lehetne összegezni az elmúlt napok eseményeit.
A tanszéki megbeszélés előtt valamilyen olyan érzés volt a gyomromban, mint anno első egyetemi vizsgám előtt utoljára (pedig az nem tegnap volt...). Magamnak sem tudtam megmagyarázni miért, de nagyon izgatott voltam és tényleg nem lett volna hely még annak a bizonyos zabszemnek. Aztán végül sikerült megtalálni a termet (ami egyáltalán nem volt egyszerű feladat, mert nem a tanszéken volt, a campus pedig igen nagy), s amint beléptem kaptam is egy kisebb infarktust. Nekem ugyanis azt, mondták, hogy ez egy ugyanolyan kicsi tanszék, mint a miénk Szegeden vagy talán még kisebb. Ennek ellenére legalább harminc ember ült benn a teremben, láthatólag igen vegyes nációk képviseletében. (Mint később kiderült azért voltak ennyien, mert az új elsősök tizenhatan voltak, plusz hárman érkeztünk külföldről is.)Végül helyet foglaltam egy félreeső széken és felvettem a megfigyelő alapállást. A multikulti életérzés akkor csordult bennem kicsit túl mikor bejött egy lány (de lehetett akár nő vagy öregasszony is) burkában (az egész arcot és testet borító ruha, amit mélyen vallásos muszlim nők hordanak) és leült mellém... vagyis két székkel arrébb, de szerintem így is túl közel érzett magához, de nem volt már hely máshol.
A megbeszélés számomra legizgalmasabb (inkább talán túl izgalmas) része az volt amikor megkértek minden újonnan érkezettet, hogy röviden mutatkozzanak be. Ez a feladat általában a legelső (na jó lehet, hogy csak a második) német órán szokott előkerülni, én mégis sikeresen összeszedtem aznapi második infarktusomat. Ennek ellenére (ha nem is ékes németséggel, de legalább valami németszerű nyelven) sikerült elmondanom valahogy, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Azt, hogy az egyik tanárom (Betta, akiről még lesz itt szó, mert nem sok hozzá hasonló ember szaladgál kis bolygónk hátán) a megbeszélés után odajött hozzám és megjegyezte (egyébként magyarul, mert a másik hat nyelve mellett úgy is tud):nem is tudta, hogy németül is tudok, inkább bóknak vettem... Egyébként a megbeszélés és az utána következő bemutatkozásaim során a német és a magyar nyelv mellett előkerült az angol, a török és nagyon picit a mongol is, sőt még az egyik lány miatt egy ideig olaszul is folyt a diskurzus, bár én ebben, mivel nyelvi kompetenciám a Forza Italia-ra korlátozódik, inkább nem vettem részt. Mindenesetre másfél óra után enyhe fejfájással tértem haza a folyamatos nyelv váltogatástól...
A múlt hét hátralevő napjai békésen teltek a szokásos napközbeni ügyintézésekkel és az éjszakai mulatságokkal. A szombati brémai kirándulás leginkább olyan volt, mint akármelyik másik egynapos városnézés. Kellemes kisváros, szép napsütéses idő és piszok hideg, ennek okán egy enyhe megfázás sikeresen begyűjtve.
Végül hétfőn megkezdődött a rendes egyetemi életem, és kialakult a végleges heti beosztásom is. Heti menetrendem egyébként igen kedvezően alakult. A tanszéken hétfőn és kedden letudom az összes órám és a heti négy németórámból kettőt is. Így a hét hátralevő három napjára összesen két németórám marad, ami lehetővé teszi, hogy ezeknek a napoknak a nagyobbik felére beköltözhessek a könyvtárba. Erre már csak azért is nagy szükségem lesz, mert itteni feladataim mellett, otthonra is dolgoznom kell egy keveset: egy cikket kellene még novemberben megírni és egy szakdolgozat majdnem kész változatát szállítani december elejére...
Az órák német nyelven folynak és legnagyobb meglepetésemre kilencven százalékban értem, hogy miről folyik a diskurzus. Két hét haladékot kértem magamnak, addig abban állapodtunk meg Laut professzorral, hogy ő németül beszél, mi meg (egy ujgur phd hallgató és én) törökül válaszolunk, ha kérdez. Szóval még van egy hetem, hogy belejöjjek a német beszédbe egyetemi szinten. Remélhetőleg menni fog, a heti négyszer másfél órányi németóra ebben mindenesetre nagy segítségemre lesz, különösen, hogy az egyik tanárnő úgy fest, mint egy kedélyes sorozatgyilkos... nem merek nem nagyon felkészülten érkezni az órákra.
Mindezek közben egyre otthonosabban mozgok a városban. Meg vannak a bejáratott útvonalak, padok, boltok. (Tegnapelőtt egy euróért vettem az egyik antikváriumban egy Langenscheidts Universal-Wörterbuchot, ami török-német és német-török részt is tartalmaz.) Sőt a bejáratott útvonalakat most már inkább biciklivel járom, ugyanis beszereztem egyet. Mondjuk picit kicsi hozzám, úgyhogy úgy festhetek rajta, mint majom a köszörűkövön, de gurul és annyira ronda, hogy remélhetőleg senki nem akarja majd ellopni... egyszóval tökéletes jószág. Még nem találtam neki rendes nevet, így többnyire Szamárnak hívom.
Pénteken meg volt az első box edzés is. Nagyon furák a németek, ugyanis valamilyen furcsa oknál fogva itt az embert nem akarják megverni az első alkalommal amikor lemegy boxolni, hanem elkezdik megtanítani, hogy kell ütni.... furcsa népek ezek. Mindenesetre az edző leginkább egy kiérdemesült kocsmai bunyósra emlékeztet, a frizurájának pedig van egy enyhe bundes séró jellege... Mindenesetre azt hiszem szimpatizál Szymonnal meg velem, mert elég sokat foglalkozott velünk, meg minket hívott ki bemutatóembernek, amikor magyarázott a csoportnak. Annak érdekében, hogy ne punnyadjak meg teljesen elkezdtem futkározni is, ami itt a hűvös idő ellenére is igen kellemes elfoglaltság, ugyanis az egész belvárost körbeveszi egy keskeny park, ami a régi városfal nyomvonalát követi. A négy kilométeres kör remek napindítónak bizonyult, és a reggeli futás segít abban, hogy délutánig ne gyújtsak rá. Ez igen fontos, ugyanis az otthonról hozott dohánykészletek kezdenek kimerülni, úgyhogy ha sokat dohányzom, hamarosan anyagi csődöt kell jelentenem, szóval egyszerűbb nem cigizni. Bár az sem lenne rossz ha valaki meglátogatna és csak úgy mellesleg hozna pár csomag dohányt... bár azt hiszem ennek nem nagy a realitás faktora a közeljövőt nézve...
A hétvége a csaknem kötelezőnek nevezhető kicsapongások jegyében telt. Azonban a helyzetünk a héten némileg nehezebb volt a szokásosnál, ugyanis Kacper barátomat meglátogatta három elvetemült lengyel pajtása... csütörtökön érkeztek, ma mentek, de azt hiszem mély nyomokat hagytak a városban maguk után. Amikor csütörtök este beállítottak négy üveg vodkával még meglepődtem, mikor pénteken délután egykor tizenkét sörrel jelentek meg már nem, bár exkuzáltam magam a feladat alól. Vélhetően részben ennek is köszönhetem, hogy még emberi jelleget mutatok, ugyanez sajnos szegény Kacperről nem mondható el, ő becsülettel végigszolgálta a három napot...
Mindenesetre ma rápihentem a fárasztó hétvégére egy kisebbfajta gasztronómiai körút keretében. Először Mesi, az egyik Szegedről ideszármazott magyar lány hívott át hozzájuk ebédre. A remekbe szabott raguleves és a süti, visszaadta a reményemet egy szebb jövőben. Ezt követően átálltam a serpenyő túloldalára, és hazafelé menet beugrottam Kacperhez, aki úgy festett, mint egy kisebb atomháború egyik túlélője, ezért úgy döntöttünk Asaval (az egyik lengyel lány), hogy főzünk neki valamit. Mióta itt vagyok, a kényszer rávitt, hogy ne féljek a főzéstől, és néha egészen jó dolgok sülnek ki belőle. Igazából rájöttem, hogy ha az ember olajon hagymát pirít majd egy nagyobb adag szalonnát dob rá, akkor már nem lehet nagyon elszúrni... Az alap most is ez volt, majd következett a dobjunkbelemindentamittalálunkakonyhában nevezetű mesterfogás. Az eredmény egy paradicsomos-kukoricás-tonhalas rizsétel lett, ami leginkább a Sri Lankán szerzett gasztro-élményekhez állt közel kinézet és ízvilág tekintetében is. Összességében elmondható, hogy sikere volt, amin én lepődtem meg a legjobban. Lehet, hogy a végén megtanulok főzni? Nem azért, azt nem hiszem... túl szép hogy igaz legyen.
Itt az ideje zárni soraimat, mert a sorozatgyilkos tanárnéni holnap attól tartok megfoszt néhány becses testrészemtől ha nem leszek rendesen felkészülve, úgyhogy jobb lesz nekilátni tanulni...
